A litera nyári-őszi sorozatában a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma
Édes anyanyelvünk pályázatának díjazott műveit mutatja be.
Ezúttal Oláh András Dráma kategóriában harmadik helyezést elért

Isten óvja lelkét – Dráma gróf Teleki Lászlóról

című színműve olvasható.

teleki„Ha valaki mentes a babonáktól, én bizonyára az vagyok.
Mégis különös, hogy e hír hallatára, ahelyett, hogy szívemben
sajnálkozást éreztem volna, az jutott eszembe, amit egyszer

Széchenyi mondott nekem: mi ketten egyazon halálnemmel
fogunk meghalni.”
(Karl Kertbeny feljegyzése arról a napról, amikor Teleki Széchenyi halálhíréről értesült.)


Szereplők: 

  • gróf Teleki László (51 éves, markáns arcú, szikár, bajszos férfi)
  • gróf Tisza Kálmán (Teleki unokaöccse, vékony testalkatú, 31 éves, Kossuth szakállt visel)
  • gróf Teleki Gyula
  • Iványi Béla (Teleki titkára, 40 éves)
  • János (Teleki inasa, 60 éves)

(Az inas és Tisza kivételével valamennyien Bocskaira emlékeztető zsinóros magyaros ruhát viselnek)

Történik: 1861. május 7-én a Servita téri Teleki-házban

1. jelenet
A Servita téri Teleki-ház könyvtárszobája. Mennyezetig érő könyvszekrények között két ajtó (jobbra a dolgozószobába vezető, középen a folyosói ajtó), és (balra) két ablak. Az ablakok közötti falon két párbajpisztoly és két kard függ. A szoba berendezése egy rokokó asztal két székkel, egy kanapé és két fotel. Az asztalon borospalack négy pohárral. Két pohár alján van még némi bor. Teleki a kanapén ül. Tisza az ablaknál áll. Mindketten fáradtnak látszanak.

Tisza: (visszafordulva az ablaktól, szinte reménytelenül, mintegy belefáradva a hosszú vitába): Értsd meg, László, a te politikád ellentéteket szül. A Habsburgok malmára hajtja a vizet. Az országnak most egyetértésre, összefogásra van szüksége.
Teleki (higgadtan): De miért ne jöhetne létre az összefogás 48-as alapon?! A képviselőház többsége mellettem áll. Minden egyes ülés hűségnyilatkozat az alkotmányos Magyarország mellett…
Tisza: Te is tudod, hogy ezt a Habsburgok soha nem fogadják… nem fogadhatják el! Meg kell érteni őket is… Egy szorult helyzetben kikényszerített alku egyébként is kevesebbet ér, mint egy ésszerű, mindkét oldalról elfogadható politikai megállapodás. Emlékezz, hogy született az alkotmány, amit te most visszakívánnál…
Teleki (felcsattan): Nemcsak én! (Föláll, körbejár.)
Tisza (csitítólag): Jól van, persze, hogy nem csupán te… Én magam is… De engem nem vakítottak el a lehetőségek. Én a realitás talaján állok…
Teleki: Látod, ebben különbözünk! A lehetőségek megítélésében. Mert mi is a – hogy a te szóhasználatoddal éljek – a realitás… Nos, vegyük sorra: először is realitás Ausztria katonai és politikai gyengülése. Ezt nem kell bizonygatni, hisz az Itáliában elszenvedett vereségek önmagukért beszélnek.
Tisza: Ausztria sohasem önmagában volt erős, hanem abban, hogy jól választotta meg a szövetségeseit…
Teleki: Ezúttal viszon elszámította magát… A krími háború után Bécs már nem számíthat az oroszokra, mint 49-ben. Hiába utazott októberben Varsóba a császár, hogy a cárt kiengesztelje, és megnyerje a poroszokat. De a nyugati hatalmakra sem számíthat, hisz az olasz háború az angolok hallgatólagos támogatásával folyt, a franciák pedig egyértelműen kiálltak a piemontiak egységtörekvése mellett. Magukra maradtak. Ezért olyan félelmetes számukra a helyzet…
Tisza: Félelmetes?… Nem túlzás ez, László?
Teleki: Gondold csak végig: örökös tartományok lakossága elunta a Habsburg igát. De Ausztria polgársága is elégedetlen a régi parancsuralmi rendszerrel. Ennek további tarthatatlanságát Bach menesztésével Ferenc József is beismerte… És itt vannak a magyarok! Ferenc József számára ismét kulcsfontosságúvá vált a magyar kérdés… Másodszor: a magyar politikai engedetlenségen – és itt fejet hajtok Deák előtt – a passzív rezisztencián megbukott a beolvasztási törekvés. Ráadásul a magyarok bírják Európa nagyhatalmainak szimpátiáját…
Tisza (keserűen): Bár úgy volna… Emlékezz, mit mondott Palmerston Miklós cár követeinek: “Csak végezzenek gyorsan!”… Ugyan, László, a nagyhatalmak – s ezt neked kell a legjobban tudnod, hisz 48 óta köztük éltél, az országot képviselted, bejáratos voltál Napóleon herceghez, láttad, hogyan viselkedtek, mit mondtak, és mit cselekedtek…
Teleki: A két szituáció merőben különböző. 48-ban egy forradalom előzte meg az alkotmányosság kivívását. De melyik kormány szereti a forradalmakat? Persze, hogy nem támogatott nyíltan egyetlen kormány sem valamiféle rebelliót. Legfeljebb a rokonszenvükről biztosíthattak bennünket… S amikor a szimpátia már-már a hivatalos hatalmasságokat is elérte volna, jött az a szerencsétlen emlékű trónfosztás… Innentől kezdve eldőlt a sorsunk… Az érdekek…
Tisza (vehemensen): Hát épp erről beszélek! Az érdekekről. Szerinted most kinek áll érdekében Ausztriát sárba tiporni, a status quo-t – amire olyannyira vigyáznak a bécsi kongresszus óta – fölborítani? Úgy kell nekik Ausztria itt Európa közepén, mint egy falat kenyér. Hogy ellensúlyozza a Balkán felé kacsingató oroszokat, és visszafogja a poroszokat is. Hát mi másért kötött oly gyorsan fegyverszünetet Napóleon császár?Mert nem érdeke Ausztria teljes térdre kényszerítése…
Teleki (kissé érdesen): Nem érted… vagy nem akarod megérteni… Ausztria ezt a kiegyensúlyozó szerepet csak velünk együtt képes betölteni. Nélkülünk a Birodalom szertehullik. Ferenc József is látja, hogy most csupán a nagyhatalmak kegye tartja a trónon. Ez neki is kevés. És épp ez a mi nagy lehetőségünk…
Tisza: Megalázkodni akkor sem fog… Nem teheti. Ennek kell elébe menni… s a Deák-féle felirati javaslat épp ennek a lehetőségét teremti meg… Gondolkodj egy picit az ő fejükkel is… Képzeld magad a helyzetükbe…
Teleki: Na nem! Azt azért mégsem. Engem egyetlen érdek, hazám javának szolgálata vezérel. Csöppet sem érdekel, hogy Ferenc József számára kényelmetlen-e az alkotmány teljes körű visszaállítása… Még hogy az ő fejével gondolkodjam!… És számunkra nem volt megalázó, ami Világos után ebben az országban történt? (Tiszalehajtja a fejét. Teleki egyre jobban belelovalja magát.) Neked nem jut eszedbe Arad, meg a pesti Újépület? Tudod te, hogy hányszor álmodom azóta is Batthyányval…? Akit ezek meggyilkoltak?!… Nem, én ezekkel nem alkudozom. És egyébként is: mi abban a megalázó, ha egy nép önrendelkezési jogát visszaadják. Én inkább felemelőnek érzem a pillanatot. Gesztusértékűnek. Ez már majdnem úgy hangzana, mint egy bocsánatkérés a nemzettől. Legalább törlesztene valamit a császár abból a sok megaláztatásból, amit át kellett élnünk… Mert ne feledd: megszenvedtük mi az elmúlt évtizedet.
Tisza (megadóan): Értelek, László, nagyon is értelek. Talán igazat is adok neked. De mégis úgy érzem, ez az a pillanat, amikor a büszkeséget és megbántottságot félre kell tenni… Ha csak szemernyi esély is van a megegyezésre, nem szabad elszalasztanunk. Ez az ország érdeke. Ezt kívánja tőlünk minden józanul gondolkodó magyar…
Teleki (Megáll, szembefordul Tiszával.) S hogy édes hazánk becsületét visszaállítsuk. Lehet-e ennél magasztosabb cél? Akarhat-e ennél kevesebbet bármely hazafi?
Tisza (láthatóan igyekszik higgadtan, megfontoltan érvelni): László, te nem ismered ezt az országot. Te több mint egy évtizedet távol töltöttél a hazától. Négy hónapja vagy itthon. Nem láthattad, nem láthatod még, hogy milyen változáson ment keresztül ezalatt a tizenkét év alatt a nemzet. Haynau vérengzése, majd a Bach-féle rendszer hatása nem múlt el nyomtalanul. Ez egy megfáradt, békére, nyugalomra vágyó ország. Itt nyoma sincs forradalmi hevületnek. Ez már nem Kossuth Magyarországa…
Teleki (élesen): Megfáradt, de nem megtört ország! Ugyan… Hetek óta járom az Alföldet. Nemcsak Nagyabonyra gondolok, ahol képviselővé választottak, számtalan helyen megfordultam még azon kívül is. Mindenhol zajos tetszéssel fogadtak. Ünnepeltek. Szerettek. Támogatásukról biztosítottak…
Tisza: Ez a te személyes népszerűségednek köszönhető…
Teleki: Nem, nem! Ez az eszmének köszönhető, amit képviselek. Az egyértelmű és megalkuvást nem ismerő hazaszeretetnek. 48 emlékének, ami ott lapul a szívekben, és eddig is csupán arra várt, hogy valaki meggyújtsa a lángot.
Tisza: A lángot? Pislákoló mécses ez… Csak nehogy egy nagyobb szél elfújja…
Teleki: Kishitű vagy! Nem akarod megérteni, megérezni a pillanat nagyszerűségét!… Ez a nép nem felejtette el a szabadság mámorító érzését, még ha csak rövid ideig kóstolhatta is azt. Ez a nép nem felejtette el az őt ért sérelmeket, nem bocsátotta meg a sok-sok szenvedést, megaláztatást. Nem felejtette el azokat, akik vérüket ontották a szabadságért. Tucatszám akadtak, akik titokban honvédsírokat gondoztak a legnagyobb, legféktelenebb terror idején is. Kossuth képe ott volt a szekrénybe rejtve. Őrizték a 12 pont példányait, Petőfi verseivel tartották egymásban a lelket. Mindegyik szív egy-egy kokárda volt. S bár térdet kellett hajtaniuk 49-ben, de gerincük egyenes maradt. Ennek a népnek tartása van. Önbecsülése. Erre kell alapoznunk a jövőt!
Tisza (csendesen): László, most nem a képviselőházban vagyunk. Ott hatást érhetsz el a szóvirágokkal, de engem a szavak önmagukban nem győznek meg. Engem a körülmények is érdekelnek…
Teleki (csalódottan): Az a baj, Kálmán, hogy te éppen a körülmények fogságában vagy…
Tisza: A körülmények nem kerülhetők meg. Nagyot téved az, aki nem veszi figyelembe az összes lehetőséget és körülményt. Épp ezért nem szabad becsapni a népet. Mert ígérni könnyű… Felénk, Geszten van egy mondás, miszerint nagyon szegény ember az, aki még ígérni sem tud… De ígéretekkel már tele a padlás. Ezeket az ígéreteket egyszer számon kéri az utókor… (Elhallgat, várja Teleki reagálást, de az némán maga elé mered. Közelebb lép hozzá, úgy folytatja.) Hirtelen felhevüléseknek magam is gyakran vagyok tanúja. De a lelkes ígérgetés közel sem azonos a tettekkel. Ígértek már ennek a népnek éppen eleget. 48-ban telve voltak a szívek a megvalósulás ígéretével. Hogy aztán annál nagyobb legyen a csalódás. És még egy csalódást ez a nép már nem bírna ki…
Teleki (határozottan): Feltartott kézzel nem lehet csatába menni. Te azt szuggerálod minden mondatoddal, hogy nincs esélyünk. Ilyen mentalitással valóban nem érdemes nagy dolgokhoz kezdeni…
Tisza: Épp ellenkezőleg: én azt próbálom megértetni veled – és a téged követőkkel -, hogy csak együtt van esélyünk. S ahhoz, hogy meg tudjuk ragadni a lehetőséget, s hogy a siker reményében cselekedhessünk, ahhoz nekünk is engednünk kell, nemcsak a másik félnek. Teleki: Na nem… Kálmán, te megint valamiféle vásári folyamattá akarod egyszerűsíteni a nemzeti sorskérdést. Mintha a szabadság és függetlenség áru lenne, és alkudozni lehetne fölötte. Nem, Kálmán, a szabadság nem piaci portéka. Nem alku tárgya. A nép épp attól kedvetlenedik el, ha látja, hogy vezetői alkudoznak… Emlékezz, 48 decemberében sem bocsátotta meg a sereg, hogy Batthyányt titokban Windischgraetzhez küldte Kossuth… Ha akkor nincs Görgey, már azon a télen elbuktunk volna…
Tisza (meglepetten): Azt hittem, nem szereted Görgeyt…
Teleki: Nem szeretem. Mert hűvös és taktikázó. De elismerem a képességeit, és mindazt amit elért. Nélküle nem lenne mire emlékeznünk. Vele kapcsolatban Kossuth nagyot hibázott. Félt tőle, talán féltékeny is volt rá… Furcsa, de erről a kérdésről keveset beszéltünk. Kerülte e témát. Klapkával való beszélgetéseim során viszont annál többször szóba került a dolog… Görgeyből Kossuth árulót csinált, hogy a nemzet önbecsülését, önérzetét megtarthassa. Görgey erkölcsi halott lett, de a nemzet elhitte, hogy még a túlerő sem bírt volna véle, ha nincs árulás…
Tisza: S ez nem a nemzet becsapása? Ez nem épp oly ártalmas hazugság, mint bármi más, ami légvárakat kerget? Nem a tiszta és őszinte beszédre volna szükség?
Teleki: Akkor egy fájdalmas trauma érte az országot. Hatalmas volt a csalódás, mérhetetlen az elkeseredés. Kossuthnak lépnie kellett valamit… Nem állítom, hogy ez volt az egyetlen üdvözítő megoldás. Sőt: magam sem tudok vele azonosulni. Egyszerűen csak megértem a szándékot. Vezért áldozott, hogy elkerülje a mattot…
Tisza (dühösen): S hogy mentse a bőrét… Könnyű volt Viddinből írogatni… A biztonságos menedékből sározni azokat, akik itthon maradtak, és vállalták a felelősséget.
Teleki (higgadtan): Ugyan mit használt volna Kossuth, ha ő is vértanúvá lesz. Eggyel több hazafit gyászolhatnánk, s eggyel kevesebb lenne azoknak a száma, akiknek az erejére, tudására, tekintélyére, honszeretetére támaszkodhatunk. Kossuth többet ér ennek az országnak élve, mint halva. Ő testesíti meg a reményt… “Jön majd Kossuth apánk is?” – kérdezte tőlem egy öregember Abonyban. Az apja lehetett volna Kossuthnak, mégis így emlegette: Kossuth apánk… Hát ezért kellett neki életben maradnia…

2. jelenet
(Kopogás hallatszik. Teleki “igenjére” belép gróf Teleki Gyula. )
T. Gyula: Bocsássátok meg, hogy megzavarom a beszélgetéseteket, csak búcsúzni jöttem be, elígérkeztem ma estére, s nem akartam köszönés nélkül távozni.
Tisza: Pedig reméltem, hogy segítesz nekem meggyőzni Lászlót…
T. Gyula (elmosolyodva): Lehetetlent ne kívánj tőlem. Egyrészt, mert magam is osztom László nézeteit, másrészt: mert ismerem a hajthatatlanságát, harmadrészt pedig a délután folyamán volt szerencsém olvasni holnapi parlamenti megszólalásának eddig elkészült oldalait…
Teleki: Azért ne siess annyira, igyál meg velünk egy pohár bort…
T. Gyula: Ezt nem utasítom vissza…
Teleki (megtölti a poharakat): A sziráki birtokról való… Mostanában gyakran kikocsizom oda. Szeretem azt a vidéket. Meg a pincét… Elbeszélgetek az öreg István bácsival, a vincellérrel, iszogatunk egy kicsit, aztán gyalog bebarangolom a környéket… Van ott két kutyám. Hűséges jószágok. Ők szoktak elkísérni… (Tiszához fordulva)Tudod, milyen évjárat ez? (Választ sem várva folytatja.) 47-es. Az utolsó szüretből való, amelyiken még én is részt vettem… Mióta hazajöttem, csak ezt iszom… Na, fogjátok a poharakat! Édes hazánkra! Isten adjon erőt mindannyiunknak!
(Koccintanak, ízlelgetik a bort. Teleki mind megissza a sajátját, és leteszi a poharát.)
T. Gyula (fejéhez kapva): Majd elfeledtem… Járt itt egy férfi… Bizonyos Thury Mihály. Téged keresett. Mondtam neki, hogy vendéged van, várjon. Azt mondta, inkább majd később visszajön…
Teleki: Thury Mihály?… Nem ismerem… Nem mondta, mit akar?
T. Gyula: Csak annyit, hogy bizalmas ügyről van szó… Elég rejtélyesnek tűnt. Kopottas ruházat, fáradt, borostás arc, olyan benyomást tett rám, mintha messzi útról érkezett volna…
Tisza: Csak nem Kossuthtól?… László, én azt hittem, hogy te minden kapcsolatot megszakítottál az emigrációval…
Teleki: Nem hiszem, hogy az emigrációból bárki is haza tudna térni… A határokat nagyon őrzik, de nemcsak a határokat. Az egész országban, lépten-nyomon ellenőrző helyekbe botlani… Aztán meg a spicli hálózat is tökéletesen működik… Nem hiszem, hogy jelen helyzetben bárki is kockáztatná a velem való kapcsolatfelvételt… Ők is olvasnak újságot, ismerik a helyzetet…
Tisza: És talán árulónak tartanak… Teleki (megpördül a tengelye körül, mintha kígyó marta volna meg): Hogy mondtad?
Tisza (szabadkozva, szinte már bánja, hogy kicsúszott a száján az előbbi megjegyzés): Lehetetlen, hogy te ezzel a lehetőséggel nem számoltál volna…
Teleki (leül, arcát a kezébe temeti, majd a hajába túrva megszólal): Dehogynem… Persze, hogy eszembe jutott ez is… Főleg, hogy híreket is kaptam külhonból…Nem múlik el nap, hogy ne gondoljak a kint rekedtekre. S hogy ne jusson eszembe az a rágalom, amellyel némelyek illettek. De a rágalmak ellen lehetetlen védekezni. Akit besároznak, óhatatlanul sáros is lesz… Fölmértem a helyzetemet. Én egyetlen dolgot tehetek: úgy élek, úgy cselekszem, hogy tetteim adjanak választ a kétkedőknek.
T. Gyula: És ami a legfájóbb: az efféle rágalmazóknak sosincs arcuk. Megfoghatatlanok. Tetten érhetetlenek… Hiszen ha tudnánk, kik terjesztenek efféle aljasságokat, László már rég kardélre hányta volna őket…
Tisza (sóhajtva): Rosszakarója majd mindenkinek van…
Teleki: Ez több, mint rosszakarat… Érdekek motiválják az ilyenféléket is… Valakiknek az az érdekük, hogy hiteltelenné tegyenek. De ez nem fog sikerülni. Ha valamire kényes vagyok, az éppen a becsületem…
T. Gyula (menni készül): Ne haragudjatok, most már tényleg indulnom kell…
Teleki (hirtelen eszébe jut valami): Még egy percet, Gyula! Úgyis találkozol Podmaniczkyvel. Elvinnél neki egy levelet?
T. Gyula: Hogyne, természetesen.
Teleki: Nem tart soká, néhány sor az egész, addig igyatok még egy pohárkával…
(Teleki kimegy a dolgozószobába, a két férfi újra tölti a poharakat.)

3. jelenet
Tisza:(bosszúsan, kedvetlenül): Ostobaság volt részemről szóba hozni ezt az egészet…
T. Gyula (vigasztalólag): Ne tégy magadnak szemrehányást. László tisztában van a helyzet fonákságával. Ha nem beszélünk róla, őt akkor is foglalkoztatja. Mardossa a lelkét a kín és a tehetetlenség…
Tisza: És még csak elégtételt sem vehet…
T. Gyula (elmosolyodva): Hát igen… Ezért nem mernek kockáztatni a gazemberek. Szemtől szembe mondani a vádakat. Mert Lászlónak még mindig jó a szeme, és kiválóan forgatja a kardot is… Hányan kipróbálták már, és mind vesztesen hagyták el a viadal helyét. Társaságban egy időben állandó beszédtémát jelentettek párbajai…(Koccintásra emeli poharát, isznak néhány kortyot.) Isten legyen velünk!… (Megered a nyelve) Most is mesélte, amikor hazajött, hogy Kossuth alig akarta elengedni Drezdába. Meg kellett nyugtatni, hogy nem párbaj miatt utazik… Féltették őt, mert tudták, hogy az udvar a legnagyobb aljasságoktól sem riad vissza. Attól sem, hogy provokátorokat küldjenek rá… Persze érthető is… Ahogy Haynauval elbánt…
Tisza (fölnevet): Sokért nem adtam volna, ha láthatom Haynau ábrázatát, amikor hírét veszi Teleki kihívásának…
T. Gyula: No meg azt a sietős távozást… Nehogy a párbaj létrejöhessen… Mint mondják, a kertek alatt, titokban osont el Angliából a “bresciai hiéna”… Megalázkodva, megszégyenülve… (Kortyint a borból) Azt ugye tudod, hogy László később a nyilvánosságot felhasználva, a sajtón keresztül ismét párbajra hívta? Persze hiába… (A könyvszekrényhez lép, kinyitja, kivesz belőle egy összehajtogatott újságot.) Ezt megőriztem. Ez közli László zürichi levelét. Ezt bizonnyal nem láttad még, idehaza ezt a lapszámot elkobozták. Fejével játszott az, aki effélét őrzött… Csak néhány mondatot hadd idézzek… (Olvassa.) “Tábornok! Én Önt úgy tekintem, mint egyik gyilkosát az Ön parancsából Aradon kivégzett 13 tábornoknak, Batthyány Lajos grófnak, Jeszenák János és Perényi Zsigmond bárónak, Csány Lászlónak és Szacsvay Imrének…, valamint egy sereg más áldozatnak, kiknek vére bosszúért kiált… Ön átláthatja, tábornok, minő elégtétellel tartozik nekem… S most bizonyos vagyok, hogy Ön ezen elégtételt tőlem meg nem tagadhatja, mert most nem találhat arra semmi ürügyet, s mert mindazon címekhez, melyeket eddig nyert, nem akarhatja még a gyáva címet is toldani…”
Tisza: Kemény szavak…
T. Gyula: És Haynau hallgatott… Inkább vállalta a világ előtt a gyávaságát, semmint szembe mert volna nézni Teleki László pisztolyával.
Tisza (megvetően): Silány és alávaló gazember…
T. Gyula: És ez hűségbirtokokat kapott Magyarországon…
Tisza: Néha magam is elbizonytalanodom, nincs-e valóban igaza Lászlónak. Egyezkedni… Ezekkel…?!
T. Gyula (miközben visszateszi az újságot a szekrénybe): A lelkiismereteddel magadnak kell elszámolnod, ebben tanácsot néked nem adhatok.
Tisza: Tudod, mi a tragédia? Hogy mi azt hisszük, azt reméljük, hogy a holnapi döntés megváltoztatja országunk sorsát. De mostanság elgondolkodom, főleg a császár kapkodását látva – előbb az októberi diploma, majd a februári pátens kiadása – hogy vajon nem fölösleges-e mindaz, amin mi mardossuk egymást… Nem bízom Schmerlingben. Ő a birodalmi centralizáció híve. A februári pátens – még ha nem is akarjuk tudomásul venni – világosan fogalmaz. Szó nincs a magyar alkotmányosság visszaállításáról. Épp ellenkezőleg. Még azt is visszaveszi, amit az októberi diploma ígért vagy sejtetni engedett. A Reichsrat felállításával ismét csak tartományi sorba süllyeszti hazánkat, s Erdélyt továbbra is különálló egységként kezeli…
T. Gyula: Egyáltalán mi volt a cél az országgyűlés összehívásával? Kiereszteni a gőzt? Lazítani a bilincsen? Hisz jelen körülmények között azt az udvar sem gondolhatta komolyan, hogy az országgyűlés, ha összeül, semmi másról nem tárgyal majd, mint a Ferenc Józsefnek magyar királlyá történő megválasztásáról…
Tisza: Azt hiszem, akkor még nagy volt a riadalom Bécsben. Talán valóban egyezkedni akartak. Legalább is tárgyalni… Hogy csillapítsák az egyre feszítőbb belső nyomást. Emlékezz a múlt évi március 15-ére! Tüntetés a Széna téren, összetűzés a Kerepesi temetőnél, egy fiatal joghallgatót megölnek, az országban pattanásig feszül a helyzet. Emlékezz a temetésre: 60 ezer ember hömpölygött az utcákon… Aztán jött Széchenyi halálhíre… Ez megint csak felkorbácsolta az érzelmeket…
T. Gyula: Széchenyi halála felrázta az országot. Hiába siettek eltemetni, a temetés után országszerte megemlékező istentiszteletek zajlottak … A pesti belvárosi templom körül nyolcvanezren gyűltek össze. Hallani, hogy akadtak vidéki birtokosok, akik pénzt adtak parasztjaiknak, hogy fölutazhassanak Pestre…
(Nyílik az ajtó, Teleki – kezében egy lepecsételt levéllel – visszajön. Az utolsó szavakat még hallja.)
Teleki: Széchenyiről beszéltek? Furcsa. Nekem is épp ő jutott eszembe. Egyszer azt mondta, hogy sok tekintetben hasonlítunk egymásra. Hogy ugyanolyan érzékenyen rezonálunk a világ dolgaira. (Egy pillanatra elréved) S azt is mondta, hogy egyazon halálnemmel fogunk meghalni… (Megrázza a fejét, mint aki borzongva akarja elhessegetni a nem kívánt érzést.) Eh, ostobaságokat beszélek… (Teleki Gyulához fordul.) Itt a levél, légy oly jó, add át Podmaniczkynek. És ne felejtsd tolmácsolni szívélyes üdvözletemet a ház asszonyának…
T. Gyula: Úgy lesz, ahogy kívánod… Nos, akkor én most tényleg elbúcsúzom. Jó éjszakát kívánok… És ne fárasszátok ki nagyon egymást a holnapi gyűlés előtt.
Tisza (kezet fog Teleki Gyulával): Isten áldjon!
(Teleki Gyula el.) 

4. jelenet
Teleki: (megvárja, míg becsukódik az ajtó, s azután fordul Tiszához, aki még mindig nem itta ki a poharát): Neked nem ízlik a bor…
Tisza: Hát, ha kissé valóban keserű is a szám íze, az nem a bor miatt van… A helyzet reménytelen és kilátástalan volta keserít…
Teleki: Akkor annál több az ok arra, hogy fölhörpintsd végre a maradékot… Ne félj, Jánossal hozatok újabb palackkal!
Tisza (elhárítva): Nem, nem, köszönöm, igazán elég volt… És azt hiszem, Gyulának is igaza van: holnap kemény napunk lesz, mi pedig magunkat és egymást ostorozzuk ahelyett, hogy… (Zavartan elhallgat.)
Teleki (kivár egy kicsit): Ahelyett, hogy vállvetve harcolnánk… (Keserűen felsóhajt.) Ez a délutáni csörte elvbarátaimmal bizony kissé megviselte az idegeimet… Nem számítottam arra, hogy cserbenhagytok…
Tisza (már-már reménytelenül): Értsd meg: már megint túl messzire mentél… Kalandor vállalkozásban követni nem tudunk.
Teleki (határozottan): Amit javasoltam, a legtisztább, legegyenesebb út. Tudod, hogy nem vagyok híve a ködösítésnek… A császárnak is látnia kell, hányadán áll velünk. S azt is tudtára kell adnunk, hogy átlátunk a szitán…
Tisza: És valóban átlátunk?
Teleki: Az nyilvánvaló, hogy az országgyűlés összehívását már rég megbánta az udvar. De meg nem történtté nem tudták tenni. S ha már összeült az országgyűlés, ha már reményeket fűztünk hozzá, akkor hozzuk ki belőle a legtöbbet: adjunk ki nyilatkozatot, amelyben követeljük az alkotmányosság visszaállítását 48-as alapokon, aztán oszlassuk föl magunkat. Innentől kezdve az udvar lépéskényszerbe kerül. Vagy megadja, amit követelünk, s akkor nyertünk, vagy nem, s akkor kibújik végre a szög a zsákból, és mindannyian világosan látjuk majd, mi húzódik a császár és Schmerling praktikái mögött.
Tisza: De ha feloszlatjuk az országgyűlést, elvetjük annak a lehetőségét is, hogy a császár tárgyalhasson velünk. Bezárjuk a kapukat. Nem lesz hivatalos fórum, amely fel lenne hatalmazva az egyezkedésre…
Teleki: Már megint ez az alkudozás… Te valóban azt hiszed, hogy a jelenlegi pozícióban a császár alkudozni akar? Októberben még talán volt benne hajlandóság… Akkor még Kossuth is azt mondta: ha nincs más lehetőség, tárgyalni kell… De azóta előhúzták valahonnan ezt a Schmerlinget, azóta megjelent a pátens, amellyel leválasztották rólunk a velünk addig rokonszenvező osztrák polgárságot, s ez már más megvilágítást ad a dolgoknak… Én a tiszta játék híve vagyok: terítse ki mindenki a lapjait… Ha mi megtesszük, talán az udvar is rákényszeríthető a színvallásra.
Tisza (meghökkenve): Azt hittem, ezen már túl vagyunk. A délutáni vitán eldőlt, hogy az országgyűlés ilyeténképpeni feloszlatásával nem ért egyet a többség. Szavaztunk róla…
Teleki (rezignáltan): Persze, ezen már túl vagyunk…
Tisza: A kérdés az, hogyan tudnánk presztízsveszteség nélkül csatlakozni Deák javaslatához.
Teleki: Én nem vagyok képes kibújni a bőrömből. És nem is akarok. Én Teleki László vagyok. Tőlem ne várja senki, hogy meghasonuljak. És én nemcsak önmagamat, én itt Kossuthot is képviselem… (Iszik egy kortyot.) Én felesküdtem a magyar alkotmányra.. Látod, ezért tisztelem Eötvöst – még ha Deák pártján áll is: amikor a császár fölkérte, vegyen részt a Birodalmi Tanácsban, ő azzal utasította vissza a felkérést, hogy lelkiismerete nem enged vállalni olyan tevékenységet, amely ellentétben áll a magyar alkotmányra tett esküjével… Igen, ez egyenes beszéd…
Tisza: De ugyanez az Eötvös ma azt mondja Deákkal együtt, hogy ne feszítsük tovább a húrt, készítsünk felirati javaslatot, amelyben ugyan ragaszkodásunkat fejezzük a 48-as törvényekhez, és a koronázás feltételeként az ország területi integritásának helyreállítását jelöljük meg, de egyúttal jelezzük nekik azt is, hogy bizonyos tekintetben hajlandók vagyunk részt vállalni az összbirodalmi ügyekből, és szükség esetén együttműködünk az osztrák parlamenttel…
Teleki (némi malíciával): Úgy beszélsz, mintha máris magadévá tetted volna a deáki eszmét…
Tisza (kétségbeesetten): Hát nem látod, hogy engem is kétségek gyötörnek? Hogy amit mondok, az nem állítás, hanem megannyi kérdés…? Hidd el, én is napok óta ezen vívódom, töprengek. Nehogy azt képzeld, hogy engem elvakítottak Deákék liberális lózungjai! Jól látom én, hogy ezúttal a strucchoz hasonlatosan viselkednek: homokba dugják a fejüket, s úgy tesznek, mintha a februári pátens nem is létezne… De mégis… Ha minden kaput bezárunk magunk mögött, ha a tárgyalásoknak még csak a lehetőségét is elvetjük, akkor miben reménykedhetünk…
Teleki: De hiszen ezeket a kapukat az udvar már rég becsukta. Ilyen kapuk nincsenek! Épp ezért tartozunk magunknak, a nemzet becsületének annyival, hogy az egyedül tisztességes megoldást választjuk: nem hajlunk meg, nem ereszkedünk térdre, nem könyörgünk, csupán felkínálunk egy olyan megoldást, amely országunk számára nemcsak a jövőt jelentheti, hanem mintegy orvoslását is a történelem ütötte sebeknek. Csak ezzel tudjuk nemzeti önbecsülésünket helyreállítani.
Tisza: Az a baj, hogy ez a nemzet a századok során hozzászokott a vereséghez. Már nem bízik a sikerben…
Teleki: Nem-e?! Hát te nem láttad azokat az arcokat a kortes gyűléseken? Ez az ország ki van éhezve a sikerre. Ez az ország ezer sebből vérzik, de él, és élni akar! Szabadon, saját törvényei szerint. Ehhez kellene megnyerni a honunkban élő idegen ajkúakat. Akiket eddig Bécs praktikái mindig sikerrel fordítottak szembe velünk, mert nem ismertük fel, hogy velük egy hajóban evezünk, s csak akkor érhetünk el sikert, ha egyfelé húzunk… És ne feledd: ha ezt elérnénk, ez sem győzelem lenne! Csupán a történelem igazságszolgáltatása.
Tisza: Igazság? Te magad is látod, milyen képlékeny az igazság… Ami ma igaznak látszik, holnapra hazugsággá silányulhat. Ami értékes és fontos, jelentőségét veszítheti. Az igazság sokféle…Én igaznak hiszem, amit gondolok, te is a tiédet, a császár is a saját igazát harsogja, amikor összbirodalmi egységről beszél… Az olaszoknak is igazuk van, amikor egyik nap segítséget ígérnek, s egy igaz ügy mellé állnak, de akkor is, amikor ettől másnap elzárkóznak, mert hazájuk érdeke már ezt kívánja. És a gazember Schmerlingnek is igaza van a saját szempontjából… Nincs tehát objektív, mindenek fölötti igazság… csak részigazságok, amelyekből összeáll az egész…
Teleki: Nagyon filozofikus hangulatban vagy… De hadd figyelmeztesselek egy apróságra: az igazság nem valami jelenvaló fogalom. Az igazság a történelemé. A jövő nemzedékéé, amely ítélni fog cselekedeteinkről. Imába foglalja nevünket, vagy elátkozza. Épp ezért a mi mérlegelési jogunk roppant korlátozott. Nekünk nem azon kell töprengnünk, mi a jó nekünk, hanem azon, hogy hosszútávon mi a jó hazánknak. Hogy fiaink emelt fővel járhassanak. Lehet, hogy most sokan nem értik szándékainkat, sokan nem értenek egyet elképzeléseinkkel, de nekünk nem velük kell törődnünk. A mi kontrollunk nem ők, hanem a történelem.
Tisza: De a történelem a jelen elemeiből építkezik… Mi magunk leszünk a történelem…
Teleki (felsóhajt): Meddő vita ez, s talán fölösleges is… Csak elfedi a lényeget… Igyunk a történelemre…(Koccintanak.)
Tisza: Csak egy apróságot még… Csupán annak illusztrálására, miként változik a dolgok megítélése az idő múlásával…
Teleki: Hallgatlak… Beszélj csak…
Tisza: Amikor a múlt évben Zürichben fölkerestelek, még egy magyarországi felkelés tervét vázoltad előttem. Én már akkor figyelmeztettelek, hogy a magyarországi helyzet és hangulat korántsem azonos azzal, amilyennek ti az emigrációban látjátok…
Teleki (bosszúsan): Információink szerint…
Tisza (közbevágva): Miféle információk? Újságok légből kapott állításai? Néhány, önmaga fontosságát hangsúlyozni akaró magyar arisztokrata behízelgő modorú széptevése…
Teleki (élesen): Komáromyra gondolsz?
Tisza: Komáromyra, Károlyi Gyulára és az egész, önmagát Országos Központi Forradalmi Bizottságnak tituláló bagázsra…
Teleki (csalódottan, értetlenül): De hisz te is közülük való vagy…? S most hátba döföd őket?
Tisza: Szó sincs hátba döfésről! Te mindig túl dramatizálod a helyzetet. Azt hiszed, hogy ha valami nem fehér, akkor szükségképpen fekete. Megfeledkezel a színekről, az árnyalatokról. De a helyzet közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek az emigrációból látszott, mint amilyennek ti láttátok… Itt a múlt év márciusában valóban volt némi felbolydulás. Korántsem akkora, mint amilyennek Komáromy lefestette, de kétségkívül megérintette az országot 48 megismétlődésének lehetősége. Mert olyannak tűnt a nemzetközi helyzet. Mert kintről ti is ezt sugalltátok… Valóban és komolyan szervezkedni kezdtünk. Ivánka Imre dolgozta ki egy esetleges felkelés katonai oldalát. Megvolt azoknak a névsora, akikre adott esetben számíthatunk. Csupa kipróbált egykori 48-as tiszt. De mire ez összeállt, a nemzetközi helyzet változott. Jöttek a hírek, hogy Cavournak már nincs szüksége egy magyarországi rebellióra, mert az az osztrákokkal megkötendő békét veszélyezteti. Az a III. Napóleon, aki puccsal jutott hatalomra, már nem támogatna egy hasonló akciót más országban… Ettől kezdve a katonai szervezkedés folytatásáról letettünk… Utóbb tudtuk meg, hogy Kossuth szeptemberben Cavournál mégis kész tényként tálalta a hamarosan bekövetkező magyar felkelést… Most képzeld el, ha az olaszok belemennek, és ránk számítva új háborút kezdenek. Képzeld el, mi lett volna akkor… Borzalom belegondolni is… Aztán itt van a politikai oldal is. Ránk erőltettétek Komáromyt…
Teleki: Komáromyt mindig is elleneztétek. Kossuth sosem értette, miért… Féltékenyek voltatok és sértődöttek. Úgy viselkedtetek, mint egy durcás kisgyerek…
Tisza (szavaiban némi sértődöttséggel): Úgy hiszed? Hát lásd a valóságot!… Anélkül, hogy az itteni hangulatot ismertétek volna, a szervezkedés élére állítottatok egy olyan embert, akinek csak a saját maga középpontba állítása volt az egyetlen célja. Mindezt miért? Mert Kossuth nem bízott Almássy Pálban, aki pedig hűségét és tisztességét 48- ban, majd utána az emigrációban is bizonyította. S aki ráadásul birtokában volt minden szervezőkészségnek, s iránta is bizalom mutatkozott meg a hazai ellenzék körében. Hát hogyan képzeltétek ti ezt? És mit gondoltatok, hogyan élte meg a hazai ellenzék azt a tényt, hogy nélkülük, a fejük felett hoztatok meg nyilvánvalóan elfogult és szerencsétlen döntéseket… (Teleki felvillanó tekintetét látva mentegetőzve hozzáteszi) Bocsáss meg őszinteségemért, de ezeket ki kellett mondanom, ezek már hónapok óta feszítenek. És nemcsak engem…
Teleki: Folytasd csak, ne rekedjen benned semmi. Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba. De nehogy azt hidd, hogy csak most szembesülök az általad elmondottakkal. Tisztában vagyok vele, hogy Zürichből vagy Torinóból sok minden másként látszott. Mert valóban kaptunk fals információkat. Nekem akkor kezdett gyanús lenni az egész magyarországi szervezkedés, amikor Komáromy minden üzenetében csak a szervezkedésre szánt pénz hazajuttatását sürgette. Aztán mikor megkapta – Pulszky adta át Torinóban Károlyi Gyulának – hirtelen nem lett fontos az eseményekről való további beszámoló. Százezer aranyfrankot szerzett Kossuth e célra…
Tisza: És ma sem tudni, mire használták Komáromyék… Az is lehet, hogy a szervezkedésre, fegyverek szerzésére…Most látszólag önmagamnak mondok ellent, de látnod kell, nem olyan egyszerű itt az igazságot felkutatni. Én is tévedhetek… Tévedhetek Komáromyék megítélésében… Lehet, hogy neked van igazad, és egyszerűen csak a féltékenység vezérel, amikor Komáromyt vagy Károlyit csepülöm… Csupán azt akarom bizonyítani ezzel, hogy nem olyan egyértelmű a helyzet, nem olyan egyértelműek a kontúrok, sok a látszat, ami mögött nem ismerjük a valós tartalmat. Mi viszont csak biztos alapra építkezhetünk. A légvárak építése maradjon csak a Táncsicsfélék reszortja…
Teleki (fejét csóválva, hitetlenkedve): Nem értelek, Kálmán… Egyre erősödik bennem az az érzés, hogy neked nincs más célod, mint elbizonytalanítani engem… Azt gondolod, hogy ilyen álságos példákkal meg tudsz ingatni a hitemben?… És egyáltalán miért? Qui prodest? Kinek az érdekében?
Tisza (sértődötten): Ez már tényleg sok! László, te olyannak ismersz engem, akit bármiféle hátsó szándék vezérel? Ez a feltételezés mélyen sértő és megalázó. Azt hittem, a barátságunk van olyan erős, hogy efféle feltevés meg sem fogalmazódhat…
Teleki (élesen): Én remélem, hogy a barátságunk van olyan erős, hogy őszinték lehetünk egymással…
Tisza: Annyiban igazad van: valóban az a szándékom, hogy elbizonytalanítsalak, hogy megtörjem makacs ellenállásodat. De csak egyetlen érdek vezérel: az, hogy valamennyi szempontot mérlegelj a döntés előtt… Ha így teszel, ha valóban felméred az összes lehetőségeket, akkor elkerülöd az olyanfajta kellemetlenségeket, mint a ma délutáni szavazás…
Teleki: Te azt hiszed, tüske van bennem a délutáni vita következményei miatt?… Szó sincs róla. Én örültem ennek a vitának, mert valamelyest tisztázódtak a viszonyok. Nyilvánvalóvá vált, hogy pártom vezetősége nem támogatja elképzeléseim egy részét.
Tisza: Csak emlékeztetni szeretnélek, hogy nemrég magad mondtad: “megviselt, hogy elvbarátaim cserbenhagytak”. Valahogy így fogalmaztál…
Teleki: Ne forgasd ki a szavaimat, kérlek!… Én nem azt mondom, hogy ujjongtam a leszavazásom után, csupán azt állítom, hogy emiatt senkire nem haragszom. Nem értek egyet a döntéssel, de tudomásul veszem azt, még ha nehéz is… Én nem félek – hogy ismét a te szóhasználatoddal éljek – az efféle “kellemetlenségektől”. Eléggé megedzett már a sors, hogy ennél nehezebb próbákat is kiálljak… Azt viszont tényleg nem értem, hogy a délutáni szavazás után miről akarsz még meggyőzni… Arról, hogy álljak el a határozati javaslatomtól, amellyel viszont mindannyian egyetértettünk? Miért?
Tisza (keresi a szavakat): Megint félreértesz… Én ilyet nem mondtam. Én csak azt hangsúlyozom, hogy visszafordíthatatlan döntést ne kényszerítsünk magunkra… A Deák-féle javaslat némi módosítással talán járható út lenne…
Teleki: Kálmán, bökd már ki, mi változott a délutáni szavazás óta? Mi az az új körülmény, aminek hatására…
(Kopogás hallatszik. Mindketten az ajtó felé fordulnak. A nyíló ajtóban Iványi Béla, Teleki titkárának alakja jelenik meg.)

5. jelenet
Iványi (látható zavarban): Bocsássatok meg az alkalmatlankodásért, de fontos hírt hoztam…
Teleki: Dehogy is zavarsz, gyere csak…
Tisza (a zsebórájára pillantva, mentegetőzve): Hogy elment az idő… Nekem talán mennem is kellene…
Teleki: Maradj még… Iványi miatt ne zavartasd magad. Nem lehet olyan híre, amit ne oszthatnék meg veled is. (Iványihoz fordulva) Na, halljuk, mivel akarsz rémisztgetni…
Iványi (Tisza felé pislogva): Arról van szó, hogy… hogy egy Deákhoz közelálló ismerősöm elkotyogta, hogy a holnapi parlamenti döntéshez megszerezték a többségi támogatást.
Teleki (Tiszához fordulva, szemrehányóan): Hát, szépen vagyunk… Szóval ez áll a háttérben? Titokban lepaktáltatok Deákkal…
Tisza (magából kikelve): Ez nem igaz! Visszautasítom! Semmi ilyesmi nem történt! Miért ülsz fel mindenféle szóbeszédnek? Lehet, hogy épp ez Deákék célja: hogy összeugrasszanak bennünket, s így szerezzenek többséget…
Teleki (csöndesen, Tisza szemébe nézve): Mikor beszéltél Deákkal?
Tisza (rövid hallgatás után): Nem én, Podmaniczky és Almássy beszéltek vele. Nem sokkal a szavazás után…
Teleki (sürgetőleg): És?
Tisza: Nincs és… Meghallgatták Deákot. Alkut ajánlott: kölcsönös kompromisszumot. És egy olyan lehetőséget, amellyel presztízs veszteség, azaz álláspontunk tényleges feladása nélkül kerülhetünk ki…
Teleki: Nocsak! Egyre érdekesebb…
Tisza: Természetesen nem tettek semmi konkrét ígéretet…
Teleki (gúnyosan): Még szép…
Tisza (óvatosan): Az ajánlat nem is érdekel?
Teleki (felnevet): Miért érdekelne? Nem nekem szól… Ha nekem szólna, nyilván nekem mondták volna el…
Tisza: Megint a sértettség beszél belőled!… Deák ismer téged… Ismeri a konokságodat. A nyakasságodat. Kiskaput keresett…
Teleki (csalódottan): Hogyne. A leggyengébb láncszemet… (Erőltetett derűvel folytatja)Egy valamit el kell ismernem. Deák valóban jobb politikus, és főként jobb emberismerő. Nekem soha eszembe nem jutott volna az ő embereit megkeresni. Én az érvek erejében bíztam, ő meg az emberi jellemhibákra apellál. És kétségkívül ez a hatékonyabb… (Keserűen.) Magamra maradtam ismét…Tévedtem. Talán egész életem tévedés.
Tisza: László, te csak szélsőségekben tudsz gondolkodni… Miért van az, hogy minden köztes megoldást elutasítasz? Miért van az, hogy semmiféle kompromisszumra nem vagy hajlandó? Miért kell rögtön temetni mindent, mikor semmi sem veszett el…
Teleki: Dehogynem veszett… Az én emberekbe vetett bizalmam veszett el…
Tisza (szinte könyörögve): Meg sem fontolod, mit nyerhetünk és mit veszíthetünk?… Deáknak alig néhány szavazatra van szüksége… Csupán pár megbízható embernek kell átszavaznia a feliratiakhoz, így a látszat marad, s mi továbbra is zászlónkra tűzhetjük a 48-as eszmét…
Teleki (felhördül): Kálmán, ez nem színház! És mi nem szerepet játszó ripacsok vagyunk! Mi ennek a népnek a megbízásából az ország vezető politikusaivá lettünk, s nem csaphatjuk be a minket támogatókat…
(Ismét kopogás hallatszik – ezúttal az inas áll az ajtóban.)
Inas: Méltóságos gróf úr, Thury Mihály volt honvédezredes úr kér bebocsátást.
Teleki (ingerülten): Küldd el… Most nem érek rá… (Megtorpan. Fölemeli mutatóujját.) Várj Csak, mégsem… Vezesd be az urat a dolgozószobámba! Magam is átmegyek… És utána hozz az uraknak ebből a vörösborból. Tudod, a 47-es évjáratból…
Inas (meghajolva): Igenis, gróf úr! (Távozik.)
Teleki (színpadiasan meghajol): Uraim, bocsássatok meg egy pillanatra. Nem akarom várakoztatni Thury urat. Ti addig beszélgessetek, kóstolgassátok a boromat. Iványi, kérlek, légy házigazda… (Átmegy a dolgozószobába.) 

6. jelenet
(Iványi kitölti a maradék bort. Tisza közben kedvetlenül körbejár. Megáll a párbajpisztolyok előtt. Merőn nézi őket. Iványi fölemeli a poharakat, az egyiket Tiszának kínálja.)
Iványi: Parancsolj, kérlek!
Tisza (megfordul, elveszi a poharat): Köszönöm… Bár – azt hiszem -, már így is túl sokat ittam… (Mintegy mellesleg kérdi): Te, kicsoda ez a Thury?
Iványi: Bevallom, fogalmam sincs… Még a nevét sem hallottam eddig. Valamikori honvédezredes…
Tisza (megnyugodva): Azt hittem, hogy valami fontos ember… Gyula említette, hogy járt már itt…
Iványi: Tudtommal biztosan nem…
Tisza (helyesbítőleg): Úgy értem: ma délután járt itt…
Iványi: Ha fontos lett volna, akkor László nyomban fogadta volna. No, ne szorongassuk a poharat, hamar melegszik a bor. Isten éltessen! (Koccintanak. Tisza csak néhány kortyot iszik, Iványi jót húz a pohárból, majd – hogy társalgást kezdeményezzen – Tiszához fordul.) Láttam, a pisztolyokat nézegetted…
Tisza: Igen. Mindkettő szép darab.
Iványi: És mennyi titok tudói… (Bizalmaskodva hozzáteszi) Ezek a fegyverek jelen voltak László párbajainál… Tudod, még így, túl az ötvenen is biztos kézzel kezeli őket. Nem szívesen állnék ezek elé a csövek elé… Persze a kardjával is vigyázni kell…
Tisza: Hallom, külhonban sem tagadta meg magát: ott is szép számmal talált alkalmat az elégtételre…
Iványi (sértődötten): Úgy beszélsz, mintha László keresné a bajvívás lehetőségét. Hidd el, mentes ő az efféle virtuskodástól. De a sértést – érjen az bárkit is – nem tudja megtorlatlanul hagyni. A párbajok jó részét nem maga miatt vívja, hanem mások becsületéért, akik épp nincsenek jelen, vagy nem képesek megvédeni önmagukat…
Tisza (némi kajánsággal): És persze ezek jórészt hölgyek… Nemegyszer férjes asszonyok…
Iványi: Orczy bárónéra gondolsz?
Tisza: Éppenséggel őrá… Mint hallom, elfogatásakor is vele találkozott Drezdában…
Iványi: Vele és másokkal is. Teleki Blankával és Teleki Emma grófnővel… Szerencsétlen eset… Ha nem oly becsületes és makulátlan jellem, a szászok nem tudják letartóztatni. A kinti újságok is megírták: bár gyanús volt számukra az angol útlevéllel érkező idegen, de bizonyítani nem tudták, hogy Telekivel azonos. Házkutatást tartottak nála, de akkor sem találtak semmi árulkodó jelet. Míg végre a nyomozást vezető főrendőrnek eszébe jutott, hogy Teleki híresen kényes a becsületére, és megkérdezte tőle: “Becsületszavát adja-e, hogy ő Sire John Harold”, ugyanis erre a névre szólt a hamis útlevele. Mire László azt felelte: “Ezt nem tehetem. De hogy röviden végezzünk: gróf Teleki László vagyok.”
Tisza: Elképesztő történet… De honnan foghattak gyanút a szászok?
Iványi: Ki tudja… Lehet, hogy az érintett hölgyek valamelyikét követték, figyelték a levelezésüket. Lehet, hogy Lászlónak akadtak Svájcban haragosai.
Tisza: Az sem kizárt, hogy valamelyik emigráns honfitársa adta fel…
Iványi: László nem szeret erről beszélni… Igaz, felesleges is spekulálni, a valóságot csak a szász rendőrség tudja, ők meg nem fogják elmondani…
(Kopogás. Az inas érkezik – egyik kezében a borral, a másikban egy dobozszerű csomagocskát tartva.)
Inas: Méltóságos uraim, meghoztam a bort… És közben egy küldönc beadta ezt a csomagot is. Kérem, adják majd át a gróf úrnak.
(A bort is, a csomagot is az asztalra teszi. Kimegy. Iványi közben már kiitta a poharát, kérdőn néz Tiszára, de az a fejét rázva jelzi, hogy nem kér többet. Így hát csak magának tölt.)
Tisza (elgondolkodva): Azért mégiscsak furcsa ez az egész…
Iványi: Mire gondolsz.?
Tisza: Ez az egész… Az elfogatás, a kiadatás, a bebörtönzés, a hirtelen jött császári kegyelem. Érthetetlen az egész. A lapok azt is írták, hogy a szász belügyminiszter szerint előbb kiutasították Telekit, s csak később – miután ő nem tett eleget a kiutasításnak -, tartóztatták le.
Iványi: Az újságok mindenfélét írnak… A belügyminiszter is csak a tekintélyét akarta óvni, hisz nem győzte hallgatni a különböző kormányok tiltakozó jegyzékeit a kiadatás miatt…
Tisza: Mindenesetre hallatlan óvatlanság volt László részéről elhagyni Svájcot. Ő, aki kulcsfigurája egy szervezetnek, a Nemzeti Igazgatóságnak, akinek megfontoltan és meggondoltan kellene cselekednie, ilyen hebehurgyán és ostobán hagyja magát elfogatni…
(Nyílik a dolgozószoba ajtaja, belép Teleki. Arca gondterhelt, de Tisza szavait hallva egészen felpaprikázódik.)

7. jelenet
Teleki: Én nem tudok és nem is akarok alakoskodni! Ha ez ostobaság, akkor vállalom!
Tisza: Nem arról van szó… Arról beszélünk, hogy a letartóztatásoddal veszélybe sodortad az egész mozgalmat…
Teleki: Saját magamon kívül senkit sem sodortam veszélybe…
Tisza: De ha kínvallatásnak vetettek volna alá, hogy kiszedjék belőled a magyarországi ellenállók nevét…
Teleki: Mire akarsz ezzel célozni?
Tisza: Semmire… Csupán a lehetőségeket vázolom: hogy milyen veszélyeket rejtett magában az elfogatásod. Isteni szerencse, hogy épp bőrrel megúsztad…
Iványi: Szó sincs szerencséről… Olyan méretű nemzetközi felháborodás követte a letartóztatást, majd a kiadatást, hogy a császár – ha nem akart diplomáciai bonyodalmakat – mást nem tehetett, mint hogy szabadon engedni Telekit.
Tisza (Iványihoz): Gondolod, hogy egyetlen személy olyan fontosságú a nagyhatalmak számára, hogy fenyegetőleg léptek volna fel Ausztriával szemben? Ugyanakkor pedig hagyják, hogy országok, tartományok senyvedjenek elnyomatásban?
Iványi: Sokat ittál, Kálmán…
Teleki (nyersen): Hagyd csak, hadd beszéljen. Úgy tűnik, kezd lehullni a fátyol. Képviselőházi alelnököt csináltam belőle, és ő most ezt igyekszik meghálálni…
Tisza (indulatosan): Sértegess csak! Egyszerűbb, mint a kérdésekre válaszolni.
Teleki (látszólagos szelídséggel): Miféle kérdésekre keresed a választ, Kálmán?
Tisza: Azokra, amelyek – mióta hazatértél – itt feszülnek mindannyiunkban. Hogy miképpen is történtek a dolgok? És hogy szükségszerű volt-e, hogy így történjenek, vagy valaki besegített a szükségszerűségnek…
Teleki (egészen közel megy Tiszához, szinte összeér az arcuk): Arra célzol talán, hogy szándékosan fogattam le magam a szászokkal, s hozattam haza magam abba az országba, ahol érvényben volt az 1851 szeptemberében távollétemben hozott halálos ítélet? S majd – hogy a bitó alól mentsem magam -, feladtam elveimet, elvbarátaimat?(Megrázta Tiszát) Erre célzol? Vagy arra a vérlázító hazugságra, amit a sanda bécsi sajtó kürtölt világgá, a Presse, meg az Österreichische Zeitung, hogy én sírva-remegve kértem volna kegyelmet a császártól? Felelj, Tisza Kálmán! Erre céloztál?!
Tisza: Ugyan, László… Azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy te, aki annyiszor álltál szemben a pisztoly csövével, s néztél farkasszemet a halállal, te – egy olyan helyzetben, amikor okod sincs a félelemre – kegyelemért könyörögtél volna… Ez merő kitaláció, ostobaság…
Teleki: Akkor?…
Tisza (láthatóan vonakszik, szeretné meg nem történtté tenni az előbbieket): Én… Én csupán a látszatról beszéltem…
Teleki: Miféle “látszatról”?
Tisza (zavarban): Tudod… ez az osztrák propaganda nagyon jól ki van találva… Egyetlen célja, hogy bogarat ültessen az emberek fülébe… hogy zavart keltsen, hogy hiteltelenné tegye a politikai ellenfelet…
Iványi: És mindezt orvul, aljasul…
Tisza (láthatóan kijózanodott, már bánja korábbi szavait): Nézd, László! Jó ideje ismerjük egymást. Én tisztelem a te kiállásodat, nem kételkedem szándékaid tisztességében…(Teleki elsötétülő arcát látva – mintegy csillapítólag folytatja.) Kérlek, ne sértődj meg… Én tudom… Érted? Tudom, hogy te tisztességes, becsületes ember, jó hazafi vagy. De nem elég tisztességesnek lenni. Annak kell látszani is. És a látszat… Ne haragudj meg ezért, de kimondom, a látszat bizony ellened szól. Vagy te talán az első szóra elhinnéd-e, ha azt hallanád, látnád, hogy valakit – mondjuk Kossuthot -, akiről úgy tudod, hogy a Habsburg-ház esküdt ellensége, akit távollétében halálra ítéltek, letartóztatása után audiencián fogad a császár, majd szabadon bocsát, s meghív az országgyűlés felsőházába anélkül, hogy cserébe ellenszolgáltatást kérne… Elhinnéd?… Válaszolj!… Benned nem merülne föl szemernyi kétely sem? Nem töprengnél el rajta, hogy vajon mi a célja, küldetése ennek az embernek? Hogy amit tesz, nem megbízásból teszi-e? Nem az ausztriai-ház érdekeit képviseli-e, amikor olyan döntést akar keresztülvinni a képviselőházon, amelyet a császár csak visszautasíthat, s rámutathat ország-világ előtt: kérem, én megadtam az együttműködés lehetőségét a magyaroknak, de önök is látják, nem akarnak élni vele…
Teleki metsző hidegséggel): Túl messzire mentél, Kálmán…
Iványi (megfogja Tisza vállát): Azt hiszem, Kálmán, most jobb, ha elmégy… És csak akkor gyere vissza, ha tudsz olyat mondani, ami kiválthatja a megbocsátást…
Tisza (könyörögve): Bocsáss meg, László… Én szeretlek téged. Hidd el: szeretlek… És veled vagyok… De a kérdések ettől még kérdések maradnak…
Teleki (fáradtan legyint): Ha nem tudnám, hogy szeretsz, már rég keresztül lőttelek volna… Menj haza, aludd ki magad…
(Iványi kituszkolja Tiszát az ajtón, aki még akkor is szabadkozik.)

8. jelenet
(Teleki az egyik asztal melletti székre ül. Fáradt és elgyötört. Iványi becsukja az ajtót, megfordul. Látva Teleki komorságát, közelebb lép hozzá, valami vigasztalót szeretne mondani.)
Iványi: Nem tudom, mi történt… Mintha mindenki megbolondult volna… Ez a Kálmán is… Érthetetlen…
Teleki (felsóhajt): Nem Kálmánnal van a baj…
Iványi (meghökken): Nem-e?… Olyan abszurd dolgokat hordott össze, s te még védelmedbe veszed?
Teleki (fáradtan): Kálmán csak a kétségeit fogalmazta meg. A baj ennél súlyosabb… (Látva Iványi kérdő tekintetét, felállva folytatja.) Az egyik főgond az, hogy egyre többen gondolkodnak Kálmánhoz hasonlóan… A másik – talán súlyosabb -, hogy sok tekintetben alighanem igazuk is van…
Iványi (döbbenten): Miben van igazuk, László? És egyáltalán… hogy is gondolhatsz ilyet… Amikor szavaidat úgy issza a nép… A te szádból Kossuth szól hozzájuk…
Teleki (felnevet): Ó, hát Kossuth…(Látva Iványi meglepett arcát, hozzáteszi.) Persze te még nem tudhatod… Thury ezredes, aki ma fölkeresett, Kossuth küldötte volt…
Iványi: Kossuthé?
Teleki: Úgy bizony.
Iványi (türelmetlenül): És?… Mondd már, ne csigázz tovább! Mit üzent Kossuth?
Teleki (keserű mosollyal): Megtilt és elutasít mindenféle egyezkedést… Politikai szerepvállalásomat a nemzet érdekével szemben állónak véli… És árulónak tekinti mindazokat, akik effélében részt vesznek, (Külön hangsúlyozva minden szót.) s egyáltalán a jelenlétükkel legitimálják a császár által összehívott országgyűlést…
Iványi: Agyrém… Ilyet Kossuth nem mondhatott… Vagy ennyire nem lenne tisztában a hazai helyzettel?… Egyáltalán… Ki ez a Thury? Biztos, hogy Kossuth környezetéből való? Igazolta magát?
Teleki: Minek? Mindegy, hogy ki küldte: Kossuth vagy bárki más… Csak a saját dilemmáimmal szembesített. (Szembefordul Iványival, szinte cinikusan folytatja.) Hát nem elárultam-e Kossuthot, amikor elfogadtam a császár kegyelmét? Hát nem elárultam-e Batthyányékat, amikor szóba álltam gyilkosukkal? Hát nem elárultam-e 48-at, amikor képviselőséget vállaltam egy olyan országgyűlésben, amelyet a nemzet szabadságát sárba tipró uralkodó hívott össze…
Iványi: László… Miért ez az önmarcangolás?
Teleki (szinte nem is hallotta a kérdést): És tudod, mi az igazi tragédia?… Hogy én is csak mostanában kezdem látni, hogy mi ott kint az emigrációban álomvilágot kergettünk… Azt hittük, hogy a hazának lánglelkű forradalmárokra van szüksége… Azt hittük, hogy 48 megismételhető… S nem vettük észre, hogy közben megváltozott minden körülöttünk, hogy mi magunk is mások lettünk… Hogy már semmi sem ugyanaz… Hogy a haza – bár nosztalgiával emlegeti 48-at -, már nem akar forradalmat, ahogy Európa sem… Itt már mindenkinek elege van a múlt felhánytorgatásából… Ebben a világban a hozzánk hasonló megszállottaknak már nincs helyük. Vagy sutba dobjuk egész eddigi, hiábavaló életünket, és megalkuszunk mi is, vagy félreállunk, és teret adunk azoknak, akik nem kompromittálták magukat holmi rebellióval, s ekként szalonképesek maradtak…
Iványi (hüledezve): László… Nem ismerek rád… Ez nem te vagy… Te sohasem adnád fel…
Teleki (meg sem hallva a közbeszólást): Kossuthnak is már csak a neve van…Valóságos súlya kevés… A múltból él, az emlékekből építkezik. Az egymással civódó politikai erők pedig ügyesen kihasználják, hogy még mindig fontosnak érzi és hiszi magát. Mert így használhatják a nevét. Zászlóra tűzhetik – amíg szükségük van rá… Hogy aztán ejtsék, ahogy tette azt III. Napóleon, vagy Cavour is… Megalázó.(Lehajtja a fejét.) De eddig legalább azt hittem… hittük, hogy ennek a megaláztatásnak értelme van. Mert célt szolgál. Hazánk javát… (Ismét Iványira függeszti tekintetét.) Én is szerepet játszottam, amikor az ő nevére hivatkozva törtem lándzsát 48 eszméi mellett. Mert azt hittem, az ő nevével meg tudom mozdítani az országot. De be kell látnom, ő már a múlt. Ő már történelem… Fáj, hogy ezt kell mondanom, de ez az igazság. Kossuthra hivatkozva még el lehet játszani a radikális ellenzékit. De kávéházi ellenzékiség ez. Úri szalonokba való sznob-ellenzékiség… (A borospohárért nyúl.) És tudod, mikor fordult meg ez először a fejemben?… Amikor azt kellett látnom, hogy az eszmék önmagukban hatástalanok. Amikor az alkotmányos Magyarország meghirdetése hallatán nem ugrott talpra az ország… De Kossuth nevére sem. Az ő neve is csak arra jó már, hogy ünnepeljék, hogy emlékezzenek. De érte harcba indulni már senki nem akar… Igyunk, Iványi, ez a legtöbb, amit most tehetünk…
(Megissza a maradék bort. Iványi is a pohárért nyúl, de nem képes inni. Csak áll döbbenten.)
Teleki (az asztalon lévő dobozt vizsgálja): Ez mi?
Iványi (oda sem figyelve): Ja… Nem tudom, valami küldemény. János tette ide, azt mondta, küldönc hozta, és hogy neked címezték… Ajándékfélének tűnik…
Teleki (lemondóan): Ugyan, ki akarna engem megajándékozni…
Iványi: Bontsd fel, akkor talán kiderül… Lehet, hogy valami szépasszony-hódolód… ha csokoládé van benne, elvárom, hogy megkínálj…
Teleki (leül, bontani kezdi a csomagocskát): Ha csokoládé, az egészet neked adom… Tölts, kérlek, egy kis bort… Talán jót tesz…
Iványi (tölt a poharakba): Nem kéne többet innod… Megárt…
Teleki (már az utolsó műveleteket végzi a csomagon – legyint): Ugyan…
Iványi: Beszéltem az orvosoddal. Úgy látja, túlhajszolod magad… Egy kis pihenés és egy alapos kivizsgálás jót tenne… Az életedről van szó…
Teleki (kibontotta a csomagot, mereven bámulja a tartalmát): Az életemről?(Cinikusan): Hát azt hiszed, hogy az én életem holmi gyógykezeléssel, kuruzslással megmenthető?
Iványi: Persze… mindannyian Isten kezében vagyunk…
Teleki: Kivéve engem…
Iványi: Ezt hogy érted?
Teleki (megvonta a vállát): Ma több jelzést is kaptam, hogy ideje felülvizsgálni nézeteimet, tetteimet, ideje szembenézni önmagammal… Vajon amit teszek, tettem… nemzetem javát szolgálja-e? Vajon hasznára – avagy kárára vagyok hazámnak, s nem Tiszának van-e igaza, aki azt mondja, most egyetértésre van szükség, kompromisszumra – akár az önfeladás árán is… Az én személyem nem gátja-e ennek az egységnek? Súlyos dolgok ezek, amelyeket át kell gondolni… Mert ártalmára lenni nemzetemnek semmiképp sem akarok…
Iványi: Ártalmára?… Te?… Ez téboly… Most bizonytalanodsz el a döntő pillanatban? Amikor a legjózanabbnak, legmegfontoltabbnak kellene lenned?
Teleki (visszatér a révületből): Isten rendelése ez.
(Léptek koppannak. Ajtó nyílik. Teleki Gyula érkezik. Arca vidám, láthatóan jókedvűen töltötte az estét.)
T. Gyula: Kálmán már nincs itt?… Azt reméltem, még itt találom… (Most veszi észre, hogy a másik kettő gyászos képet vág.) Csak nem történt valami baj? Megint összekaptatok?
Teleki: Semmi… Egyszerűen csak fáradtak vagyunk. Hosszú volt a nap… (Nyújtózik egyet, sóhajt.) Nekem még dolgoznom kell… Ne haragudjatok… (Föláll, odamegyIványihoz, megöleli.) Isten veled… Holnap menj ki, kérlek, a sziráki kúriába, hozd be magadhoz a kutyáimat. Te vagy az egyetlen, akit rajtam kívül elviselnek…
Iványi (vizsgálódó tekintettel – Teleki pillantását próbálja elkapni): Isten veled!… Megbízhatsz bennem… Minden úgy lesz, ahogy kívántad.
Teleki (T. Gyulát is megöleli): Jó éjszakát neked is… (Hátra sem nézve, könnyed léptekkel visszavonul a dolgozószobába.)
T. Gyula: Mi ez a szokatlan érzelgősség… (Derűsen) Úgy látom, túl sok bort ittatok…
Iványi (rezignáltan): Mégis keveset ahhoz, hogy el bírjuk viselni a világ terheit… (Leül az asztal mellé.)
T. Gyula: Mert ti mindenki terhét a nyakatokba kívánjátok venni… Lászlónak is folyton mondom, hogy vissza kellene fognia magát, de ő nyughatatlan típus. Tele van ambícióval, tervekkel, elképzelésekkel… Nem bírná elviselni, ha nem kísérelhetné meg a megvalósításukat. Számtalan kudarc érte már, de őt nem ez érdekli. Ő tiszta lelkiismerettel akar élni. Azzal a jóérzéssel, hogy tudja: rajta nem múlott semmi, ő megtett minden telhetőt…
Iványi (a nemrég kibontott csomag tartalmát vizsgálja): Vajon megadatik-e neki ezen jóérzés? Vagy éppen az örökös elégedetlenség motoszkál benne az utolsó pillanatig, amely azt sugallja, még nem tett meg mindent. És akkor még mindig ott bujkál a további kétely, hogy amit tett, az hasznára volt-e a hazának?
T. Gyula: Túl nagy lángon ég, önmagát égeti el…
Iványi (kivesz a csomagból egy fekete biliárdgolyót, egy ideig értetlenül mered rá):Te… ez egy fekete golyó…
T. Gyula (értetlenül néz rá): Hogy mi van?
Iványi (felpattan, a dolgozószoba ajtaja felé rohan): László!!!
(Ebben a pillanatban lövés hallatszik a dolgozószoba irányából. Iványi feltépi az ajtót, néhány másodpercig döbbenten áll az ajtóban, majd lassan visszafordul, és a kővé dermedten álldogáló Teleki Gyulához fordul.)
Iványi: Bevégeztetett… Isten óvja lelkét…

– Függöny –

«VISSZA